A groteszkség a dolgok sava-borsa

Május 24-én tartotta legújabb bemutatóját a Forte Társulat a Szkénében. Az öngyilkos groteszk humora mögött egy egész társadalmi réteg tragédiája húzódik meg, és hiába telt el lassan száz év a darab megírása óta, ez a tragédia nagyon is ismerős számunkra. Az előadás főszereplőjével, Fehér Lászlóval beszélgettünk.

Milyen volt az első találkozásod Erdman drámájával? 

Az öngyilkost Földeáki Nóri javasolta Horváth Csabának, én korábban nem ismertem, de nagyon meglepődtem, hogy vígjátékot fogunk csinálni. Ilyen még nem volt, viszonylag távol is áll tőlünk ez a műfaj, de nagyon örültem, mert mindannyian régóta áhítoztunk már egy vérbeli komédiára. 

Azért azt muszáj leszögeznünk, hogy ez nem egy tipikus komédia. 

Fekete komédia, persze, de akkor is megvannak benne a „kötelező” fordulatok. Picit poros egyébként a darab, ezért nehéz volt a vele való munka, de úgy érzem, hogy sikerült jó megoldásokat találunk. 

Azon túl, hogy nagyon vágytatok már egy komédiára, nem volt bennetek kétség vagy félelem az elvárásokat és a közönséget illetően? 

Mindenkiben volt egy kis félsz, hogy ennek most miként is kezdjünk neki, mit fognak vajon reagálni a nézők, de ez igazából természetes. A komédia műfaja különösen megkívánja a visszacsatolást, mert bár mi nézzük egymást folyamatosan, de amikor már milliószor halljuk ugyanazt a poént, erősen megkérdőjeleződik, hogy vicces-e egyáltalán vagy csak mi nevetünk rajta. Aztán a bemutatón már nagyon megnyugodtunk, mert láttuk, hogy igen, működik az előadás, úgyhogy nem lőhettünk nagyon mellé. Bennem volt még egy személyes félelem is, hiszen ez az első főszerepem a társulatnál. Örültem és meg is ijedtem ettől a lehetőségtől, egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy meg tudom majd csinálni, hogy készen állok rá. De aztán Horváth Csaba megnyugtatott, én pedig teljes mértékig megbízom benne, úgyhogy végül is hamar elhessegette az aggályaimat. 

És mennyire volt más ez a próbafolyamat? Befolyásolta ezt a műfajjal való ismerkedés? 

Gyakorlatilag ugyanúgy próbáltunk, mint eddig: Csaba kérte, hogy hozzunk ötleteket, mi inspiráltuk őt, és ő is minket. Egy-egy javaslat képes láncreakciót elindítani, ami mindig nagyon jó együttgondolkodáshoz vezet. Itt főként az utolsó hét volt gyümölcsöző, pedig ekkor rengeteg minden megkérdőjeleződött, de ezek a kétségek aztán összerántották a csapatot. Toltuk egymást, bennünk volt, hogy csak azért is megcsináljuk, tényleg hihetetlenül inspirálóan hatott ez az egész. 

Mi volt a legnagyobb feladat a próbák során? 

Talán a ritmusra kellett a legjobban figyelnünk. Pontosabban arra, hogy ne pörgessük túl az egészet. Csaba sokszor mondta, hogy nyugodjak meg, vegyek vissza, mert higgyem el, úgy szolgálom a tempót, ha nem akarom szolgálni. Ettől jön majd meg a mögöttes tartalom, ami működtetni tudja az egész előadást, hiszen így fog ténylegesen, nem közhelyes poénokkal megszületni egy-egy szituáció. 

A figurádat, Podszekalnyikovot azonnal magadénak érezted vagy itt is voltak azért kérdőjelek? 

Tapogatóztam, mint minden szerepben, de nagyon hamar rájöttem, hogy ez a figura csak egy egyszerű kisember. Egy teljesen átlagos valaki, akihez bejön néhány értelmiségi, és elhitetik vele, hogy jót cselekszik azzal, ha öngyilkos lesz. Ráadásul ez nem is elsősorban a saját, hanem az egész társadalom javára válik. Azt hiszem, hogy ez egy olyan egyszerű alap, amiből jól ki lehetett indulni, hiszen Podszekalnyikov egyszerűen csak arra vágyik, mint a legtöbben: egy jobb életre. 

És mit gondolsz, valódi fizikai éhség, evéskényszer az, amitől ő szenved, vagy olyan ez, mint Moszkva a Három nővérben? 

Ez valódi fizikai éhség, de persze fedi az ő nyomorult életét: idegből keresi az ételt, mert szégyelli, hogy más nyakán él, hogy a saját felesége tartja el. Férfiúi büszkeség ez, ami benne van mindenkiben. Ebből jön az egész kürtös játék is, hogy megtanul egy könyvből 12 óra alatt zenélni. Mindannyian tudjuk, hogy ez lehetetlen, de pont ez a lényege a figurának: ő elhiszi, hogy meg tudja csinálni. Csak aztán elkezdi olvasni ezt a könyvet, és számára is kiderül, hogy képtelenség. Az ilyen csalódások halmazából próbál úgy kikerülni, hogy másba kapaszkodik: jönnek sorra az emberek, akik kézen fogják, tolják maguk előtt, irányítják a cselekedeteit. Szomorú, de nagyon csúnyán megvezetik, mert roppant törékeny személyiség, és úgy hiszi, az a könnyebb, ha engedi magát befolyásolni. 

Hogy látod, az ő megvezethetősége pusztán a saját természetéből fakad vagy a környezete teszi ilyenné? 

Az egésznek a társadalmi problémák ágyaznak meg, egészen pontosan a munkanélküliség. Podszekalnyikovot folyamatosan azzal piszkálja a környezete, hogy nem dolgozik. De ez nem azért van, mert ő nem akar, pusztán nincs rá lehetősége. Az anyós egyfolytában mondja a magáét, a feleség pedig tudat alatt ejt el egy-egy olyan mondatot, ami arcon csapja ezt a kisembert. Így jutunk el odáig, hogy már teljesen elborul az agya és összezúz mindent maga körül. 

Azt mondtad az egyik első interjúban, hogy igyekszel nem szerepet játszani, mert mindenkiben megvan az, ami az adott szerephez szükséges. Ebben az esetben mit kell ezen érteni? Hogyan kelt életre a figura? 

Abban biztos vagyok, hogy ez a már sokszor emlegetett törékeny, figyelem után áhítozó kisemberség mindenkiben benne van. Bennem is, ezzel a szereppel például meg akarom mutatni, hogy elbírok egy ekkora súlyt a vállamon, mondhatnám, hogy vágyom a figyelemre. Aztán erre a közös pontra jönnek rá a sablonok, amiket gondolattal, mögöttes tartalommal kell megtölteni, és akkor már nem hatnak közhelyesnek. Amit nem kíván meg az anyag, azt egyébként azonnal le is dobja magáról, úgyhogy nem lehet hazudni. 

Azt érzed egyébként, hogy maga a karakter visszahat a saját gondolkodásodra? 

Persze, nagyon jó tanulási folyamat volt ez, mert azt a fajta nyugalmat, amit a monológok megkívántak, végre a magamévá tudtam tenni. Rá kellett jönnöm, hogy nem kell folyamatosan szétpukkannom és 15 percen keresztül 130% fokos lángon égni, sokkal jobb, ha lassabban rajzolom meg az ívet. Ebben egyébként rengeteg segítséget kaptam mindenkitől, úgyhogy tényleg iszonyatosan hálás vagyok ezért a munkáért. 

Bár Az öngyilkos egészen más fokon ég, de azért mondhatjuk, hogy hasonló humora van, mint a Vaterlandnak, úgyhogy – visszacsatolva a beszélgetés elejére – talán még sem áll tőletek olyan távol ez az alapanyag. 

Igen, mindkettő nagyon groteszk szöveg. Ha az ember rendesen belegondol, akkor észreveheti, hogy a groteszk tulajdonképpen mindenhol ott van egy picikét. Bernhard szövegeiben a legteljesebb mértékig, Az öngyilkosban meg aztán végképp. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a groteszkség a dolgok sava-borsa, ez az, amibe mindig bele lehet kapaszkodni. 

Dézsi Fruzsina

Fotók: Mészáros Csaba

A tánc maga a szabadság

„A test a legősibb eszköze a kommunikációnak. Olyan dolgokat is megmutat és elárul, amit mi sem feltétlen tudunk magunkról.” – a GlobART Társulat művészeit bemutató interjúsorozatunkat Décsi Zsófiával folytatjuk. 

Mikor „jegyezted el” magad a tánccal? 

Nem tudnék erre pontos választ adni. 11 évesen kezdtem el táncolni teljesen hobbi szinten, aztán egyre fontosabb szerepet töltött be az életemben. Aztán azon kaptam magam, hogy a továbbtanulási papíromon csak a Magyar Táncművészeti Egyetem szerepel, mint opció. Mindig voltak és vannak hullámvölgyek, de innentől már egyértelművé vált mi a legfontosabb az életemben. 

Melyik stílusban érzed magad leginkább otthon? 

Az Urban Dance stílusok azok, amikben én igazán megtaláltam magam. Ez egy gyűjtőnév, mely magában foglal meglehetősen sok stílust, mint például a Hiphop, House, Vogue, Waacking és még sorolhatnám. Ezek közül nem szívesen emelnék már ki, mert valahogy minden „korszakomban” mást érzek a legközelebbinek. Mind improvizációs alapokkal, önkifejező szándékkal születtek és ez az a szabadság, ami nekem maga a tánc. 

Ha alkotsz, akkor önmagad kifejezése a fontosabb, vagy az, hogy valamit közölj a világról? 

Ez attól függ mit alkotok. Ha van egy konkrét feladat, akkor a közlés a cél. Hogy megtaláljam azokat a csatornákat, utakat, amiken keresztül eljuthat az üzenet a befogadóhoz. Viszont például egy szólóban, vagy egy olyan koreográfiában, ami „csak úgy” készül általában azt érzem, hogy a bennem feszülő érzéseket kell kifejezésre juttatnom. 

És mikor fordultál a tanítás felé? Ebben mennyire tudod kiélni a művészi szabadságot? 

19 éves voltam, mikor tanítani kezdtem. Amíg egy csoportnál az alapok elsajátításának fázisában tartunk, addig koreográfiai szinten kevéssé tudom megélni a kiteljesedést. Azonban, minél haladóbb egy csoport mind fizikailag, mind szellemileg, annál jobban elengedhetem a fantáziám. 

A munkáiddal inkább egy saját egységes nyelvet igyekszel kialakítani, vagy a változatosságra törekszel? 

Mivel a saját nyelvem se tudnám határozottan definiálni, inkább azt mondanám, a változatosságra törekszem. Szeretek különböző műfajokban alkotni. Azonban vannak mozdulatok, vagy néha csak apró gesztusok, amik egy olyan személynek, aki már ismer szinte egyből lelepleznek. 

A GlobART-nál színészekkel és táncosokkal vegyesen foglalkozol, hogyan sikerül kialakítani a közös nyelvet a próbafolyamat során? 

Nem éreztem ezt soha nehézségnek. Jobban át kell gondolni a koreográfiát, hogy olyan is meg tudja csinálni, akinek nem ez a szakterülete és annak is kihívás legyen, akinek viszont igen. Na meg, hogy mindemellett egy látványos színpadi összképet kapjon a néző. Viszont ezenkívül, hogy otthon talán kicsit többet kell foglalkoznom a tánc összeállításával technikai szempontból, a továbbiak nem okoznak gondot. 

Miként zajlanak egy-egy próba előkészületei? Hogy dolgozol össze a rendezővel és a zeneszerzővel? 

Nagyon fontos az összmunka. Az Oidipusz király című előadás volt az első, ahol koreográfusként dolgoztam. Összeültünk mind és jelenetről jelenetre átbeszéltük, hogy mi az, amit láttatni, kifejezni szeretnénk. Aztán mindenki kicsit ment a saját útján, dolgozott a saját részén és megint összeértek a szálak. Majd a rendező irányításával végül összecsiszolódott minden egy kerek egésszé . 

Koreografálás előtt kielemzed a történetet vagy inkább az ösztöneidre hallgatsz? 

Figyelembe veszem a történetet, de jobb szeretek ösztönből koreografálni. Szerintem az üzenet is jobban átmegy egy belső, mély érzésből indíttatott tánccal, mint egy minden mozzanatában szinte kizárólag tudatosan megkonstruált mozdulatsorral. Inkább legyen lelkileg kifejező, mint mozdulataival túl direkten közölni vágyó egy tánc. 

Mit gondolsz, mivel tud többet adni egy testtel megfogalmazott jelenet, mint a tradicionális színház? 

A test a legősibb eszköze a kommunikációnak. Olyan dolgokat is megmutat és elárul, amit mi sem feltétlen tudunk magunkról. Ha jól használják, egy iszonyatosan erős közvetítő. Viszont ehhez az kell, hogy aki táncol, tényleg teljes lényével átélje, amit épp ki szeretne fejezni, mert ha nem így van, teste egy pillanat alatt elárulja. Úgyhogy nem mondom, hogy egyszerű vele dolgozni, de mindenképp megéri. 

A MajdNEM-ben te vagy Vivien alteregója. Színészként is ugyanolyan magabiztosan érzed magad a színpadon, mint táncosként? 

Táncosként alakítom Vivien alteregóját, azonban az nagy újdonság volt számomra, hogy valakinek a bőrébe kell bújjak. Persze, egy táncos mindig valamilyen karakterben kell, hogy megjelenjen, de azért az mégsem ugyanaz, mintha elő kellene adni egy teljes személyiséget mélységekkel, átszellemüléssel. Akárhányszor játsszuk, mindig úgy érzem, találok újat és újat benne. Ezt a részét már talán kezdem megszokni a dolognak, azonban amikor az Oidipusz-ban meg kellett szólalnom a színpadon, azért eléggé izgultam. 

Mi volt számodra az eddigi legfontosabb, legizgalmasabb munkád a GlobART-nál? 

A MajdNEM a kedvencem még mindig. Talán azért is, mert ez volt az első, így eléggé meghatározó. Annyira új volt maga a feladat és az egész koncepció, elképesztően izgalmasnak találtam. 

Megváltozott valamiben a gondolkodásmódod azóta, hogy egy színházi társulattal dolgozol? 

Eddig se voltam egy egyhelyben toporgós ember, azonban itt még jobban törekszem arra, hogy időről időre folyamatosan kilépjek a komfortzónámból. Legyen az egy tréning vagy egy előadás, úgy érzem egyre kevésbé hagyom magam ülni a kényelmes, már jól megszokott helyzetekben.

Az őszinte párbeszéd fejlődésünk alapja

A Styx 2.0 projekt nem mást tűz ki céljául, minthogy közönségét rövid időre belehelyezze abba a kiszolgáltatott létállapotba, amelyet az embercsempészet aktív működése hív életre. Nézőiket interaktív utazásra viszik egy minibusszal, amely modellálni igyekszik a menedékkérő emberek feszültséggel és rettegéssel teli útját. A performansz megálmodójával, a Ziggurat Project egyik tagjával, Lakos Fannival beszélgettünk. 

Hogyan alakult ki benned a Styx 2.0. koncepciója? 

A Styx 2.0-át Linz mellett mutattuk be egy “one to one” Performance fesztivál keretein belül. Amikor megtudtam, hogy egy kompon játszunk majd a Dunán, ami átvisz egyik partról a másikra, ráadásul egyszerre csak egy néző lesz bent a kisbuszunkban, akkor rögtön a határátkelésre asszociáltam. Úgy gondoltam, bele kell merülnünk az aktuális problémákba, de nem feltétlenül a politikába. Engem az emberi történetek érdekelnek. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy mit jelent nálam, ha kirekesztett vagyok, és ha olyan helyre érkezem, ahol idegennek érzem magam. Ez nagyon erős élmény még a gyerekkoromból, hét éves koromban kiköltöztünk Németországba, és úgy érkeztem oda, hogy nem tudtam németül. Amíg meg nem tanultam a nyelvet, addig az osztálytársaim teljesen kiközösítettek, volt aki többször meg is vert, én voltam a büdös magyar. Ez persze nem összehasonlítható a menekültkérdéssel, csak szerettem volna megtalálni a saját életemben egyfajta párhuzamot, hogy én is megéltem, milyen, amikor mutogatnak az emberre. Miközben alakult a Styx 2.0 koncepciója, rengeteg videót néztem arról, hogyan érkeznek a menekültek, hogyan sodor holttestek partra a tenger, úgyhogy sokszor sokkos állapotba kerültem. De azt hiszem ez kellett, hogy kicsit jobban megértsem azt, ami körülöttünk történik, és azt is szerettem volna ennél a produkciónál, hogy a nézők is picit belekerüljenek egy olyan kiszolgáltatott helyzetbe, ahol átélhetik a saját bőrükön ezt a bizonytalanságot és káoszt, ami az idegenségérzetből és a meg nem értettségből fakad. 

Milyen volt a projekt nemzetközi fogadtatása? 

Nagyon érdekes, mert meglepő módon sokkal több idős nézőnk volt, mint, amire itthon egy ilyen kísérleti előadásnál szokva vagyunk. Mi nem láthatjuk az arcukat, és ez fordítva is igaz, hiszen sapka van a fejükön, így abszolút arra tudunk reagálni, amit a nézők gesztusaiból és a testtartásából, a kézfejükből kiolvashatunk. A visszajelzések pedig egyöntetűen pozitívak voltak, még a fesztiválszervezők részéről is, pedig ők eleinte elég zárkózottan álltak a projektünkhöz. De miután beültek hozzánk a kisbuszba, ugyanazt mondták, mint a többiek: életükben nem volt még ennyire testközeli színházi élményük, mégis biztonságban érezték magukat. Volt, aki a szívéhez kapott, volt, aki annyira jött velünk, hogy ő maga is kúszni-mászni kezdett, és volt olyan is, aki végigzokogta. Valójában nem volt két teljesen egyforma reakció, az biztos, hogy mindenkit nagyon mélyen megérint ez az intenzív élmény. 

Hogyan lehet egy ilyen intim, nézőfüggő produkciót bepróbálni? 

Én elég furcsán dolgozom, mert ha megkapok egy munkát, akkor egy-két hónapig gondolkodom rajta és megfigyelem az embereket, itt pedig annak is utánaolvastam, hogy stresszhelyzetben milyen reakciók jöhetnek elő az emberből. Azt tudtam, hogy mi a pontos ív, amit végig szeretnénk vinni az a performansz során, így nagyjából már fel tudtuk mérni, hogy a közönség miként fogja fogadni a különböző hatásokat és effekteket. Az pedig, hogy elvesszük egy kis időre a nézők látását, sokkal bizonytalanabbá és kiszámíthatóbbá teszi őket, ugyanakkor bizonyos szempontból nyitottabbá is válnak, hiszen jóval erősebben kell támaszkodniuk a többi érzékszervükre. 

Mi volt a legváratlanabb reakció, amit tapasztaltatok? 

Volt egy nézőnk, aki végigröhögte az egészet és sokat beszélt hozzánk, emiatt biztosak voltunk abban, hogy nem sikerült eljuttatnunk hozzá semmit, teljesen kívül maradt, de aztán odajött hozzánk, és mondta, hogy ő stresszhelyzetben mindig nevet és soha sem volt még ilyen intenzív színházi élménye. Az is nagyon meglepő egyébként, hogy még senki sem akart korábban kiszállni, én biztosan megtettem volna, nézőként kevésbé kedvelem az ilyen típusú előadásokat. Csinálni sokkal jobb. 

Miért éppen Styx 2.0 lett a projekt címe? 

A Styx folyón kelnek át a holtak: ha kifizetik a révész bérét, átjut a lelkük. A Földközi-tengeren nem csupán a pénzen múlik ez, hanem a szerencsén is, és nagyon foglalkoztatott az a gondolat, hogy kinek lehet esélye átjutni. A 2.0.-át pedig azért illesztettük a címbe, mert ez most, a jelenben történik, és fontosnak találtuk ez is hangsúlyozni. 

Mennyiben kíván tőled más tudatállapotot egy ilyen performansz, mint egy hagyományos előadás? 

Ez a helyzet teljesen más, mert hárman vagyunk a kamionban, és karmesterként kell levezényelnem az egészet. Mutogatok a táncosoknak, miközben folyamatosan ugrálok a karakterem és a rendezői pozícióm között, úgyhogy nagyon intenzív, koncentrált állapotot igényel. 

És milyen állapotban vagy, miután egy este alatt tízszer is lejátsszátok? 

A Styx 2.0 agyilag, testileg és lelkileg is nagyon fárasztó. A bemutató óta hónapokat kellett kihagynunk, és amikor próbaképpen lejátszottunk hármat, azt hittem, belehalok. Érdekes, hogy minél tovább csinálja az ember, annál jobban belekerül valamiféle mantraszerű hisztériába, amit lehetetlen kontrollálni. Linzben két este egymás után körülbelül tizennégy, illetve tizennégy nézővel csináltuk meg, és volt, hogy a tizedik ember után mindhárman (Sarlós Flóra Eszter, Bot Ádám és én) olyan sírógörcsöt kaptunk, hogy nem tudtuk folytatni. Kellett öt perc szünet, mert mindaz a szeretet, pánik, félelem és feszültség, amit a néző kienged magából, rajtunk folyik át. Bár egy színésznek tudnia kell elengedni a karakterét, a táncosok teljesen másképp dolgoznak, számukra ez iszonyatosan nehéz, ezért most már mindig adok nekik egy-két gyakorlatot, ami segíthet ebben. Erre szükség is volt, Flóra ugyanis a bemutató után egy héttel felhívott, hogy még mindig ezzel álmodik, ezt pedig meg kell tanulnunk kezelni. 

Milyen gyakorlatokat kell itt elképzelni? 

Most Michael Chekhov technikáját alkalmaztam, ami nagyon felületesen megfogalmazva, arról szól, hogy egyszerűen vizualizálsz egy személyt – jelen esetben magadat –, a lehető legrészletesebben elképzeled, hogy hogyan néz ki, milyen állapotban van, milyen gondolatok foglalkoztatják, majd amikor ez megvan, akkor egyszerűen belelépsz és azzá alakulsz, így kilépve a karakterből, amivel dolgoztál. 

Mit gondolsz, egy ilyen testközeli performansz természetszerűleg hatásosabb, mint egy hagyományos előadás, vagy nem lehet ilyen következtetéseket levonni? 

Nem hiszem, hogy a hatás pusztán a távolságtól függne. Sőt, sokszor tapasztalom azt, hogy a néző sokkal inkább biztonságban érzi magát és ezáltal befogadóbbá válik a hagyományosabb, frontális előadásokon, vannak kifejezetten olyanok is, akik azért ülnek a hátsó sorokba, mert ott tudják elengedni magukat. Tehát a hatás szerintem attól függ, hogy milyen eszközöket használunk a színpadon, és hogy mi, színészek mennyire tudunk megnyílni játék közben. Kamaradaraboknál ez persze könnyen megy, egy operánál, nagyszínpadon már kevésbé... Itt a Styx-nél evidencia a bevonás, hiszen abszolút testközeli az élmény, de tiszteletben kell tartanunk a határokat, és rendkívül finoman, szenzitíven kell bánnunk a nézőkkel. 

Egymáson kipróbáltátok a performanszt? Voltál te is néző? 

Igen, amikor már megvolt, hogy pontosan mit szeretnénk, egymáson gyakoroltuk, teszteltük dolgokat. Volt, hogy úgy ültem be, hogy teljesen elengedtem magam, de utána mindig végiggondoltam az egészet rendezőként is, hogy vajon miből lehetne több, miből kevesebb. És hát persze muszáj volt bizonyos reakciókat tudatosan is kipróbálnom, hogy a lehető legtöbb eshetőségre fel tudjunk készülni. 

Rendezés közben tudtál bizonyos előzményekhez nyúlni? Volt már nagyon erős performansz-élményed? 

Szabó Veronika, Queendom című előadása még hasonlóan provokatív, erős előadás azok közül, amiben játszom. A legnagyobb része ugyanúgy nonverbális, akárcsak a Styx-nek, de a tematikája illetve előadás szerkezete természetesen teljesen más. Nyolcan vagyunk benne nők, és a genderkérdést próbáljuk valamiféleképpen megközelíteni, különösen azt, hogy a férfiak miként tekintenek a nőre, és hogy ebből a nők hogyan csinálnak maguknak egy idealisztikus képet, aminek minden áron meg akarnak felelni. Ugyan ebben az előadásban is sokszor van kontaktus a nézővel – még ha nem is mindig fizikai –, de mégiscsak egy teljesen megszokott színházi közegben vagyunk. Ettől függetlenül nagyon erősen hatott rám ez projekt, és markánsan közrejátszott abban is, hogy ilyen bátran kezdtem el gondolkodni azon, mit is lehet megcsinálni a közönséggel. 

És hogy látod, hol húzódnak a határok? 

Ha a néző nem érzi magát biztonságban, onnantól már nem szabad tovább menni. Lehet az, hogy nem tetszik neki, akár fel is háboríthatja az előadás, de onnantól kezdve, hogy visszamenekül, befalazza magát, és azt érzi, hogy nem akar itt lenni, már nem tud működni. Annyi hasonló szituáció van kint az utcán, a hetes buszon, a villamoson! Mindenütt védekezünk, és a színháznak, még ha valami komplex, nehéz dologról is beszél, nem szabad azt éreztetnie, hogy a néző hibás valamiért. Elgondolkodtatni nagyon fontos, fájhat is ez a reveláció, de én nem szeretem azt, amikor ki van monda, hogy rossz vagy elítélendő vagyok. 

Magyarországon egyébként milyen közönségréteget tud bevonzani a performansz műfaja? 

Nagyon nehéz eljuttatni nem szakmabeliekhez, illetve olyan színházba járókhoz, akik a független szférában kevésbé mozognak otthonosan. Én éppen azért szeretem, hogy a Ziggurat Project helyspecifikus és kimegyünk az utcára, a múzeumkertbe, sőt tulajdonképpen bárhova, mert így tényleg több emberhez el tudunk jutni. Az utcaszínházi forma is azért csodálatos, mert nem vár el semmit a nézőtől: közbeszólhat, továbbmehet, fotózhat, miközben a színész egy pillanatra sem lustulhat el. Sőt azt is gondolom, hogy a színésznek nem kell úgy biztonságban lennie,mint a nézőnek, mert nagyon fontos, hogy folyamatosan készenlétben álljon. Egy független projektet már csak azért is nehéz eljuttatni nagy tömegekhez, mert a magyar nézők nem elég bátrak. Nagyon szeretnek a háttérben maradni. Külföldön sokkal nyíltabban reagálnak egy-egy helyzetre, néha azt érzem, hogy itthon még nevetni sem mernek, csak, ha egyértelműen kitett egy poén, pedig a nézői impulzusok elengedhetetlenek ahhoz, hogy a színház a tényleges kommunikáció színterévé váljon. 

Mi kellene ahhoz, hogy bátrabbak legyenek a nézők? 

Ez önbizalom kérdése. Azt hiszem, hogy az embereknek általában véve mindenben bátrabbnak kellene lenniük, és nem szabadna félretenni a konfliktusokat. Valahogy úgy vagyunk szocializálódva, hogy elnyomjuk az érzéseinket, nem adunk nekik hangot, csak mikor már torzult formában kirobban belőlünk, pedig ezt nagyon fontos lenne meglépnünk, mert a tiszta, higgadt érzelmek, gondolatok kinyilvánítása nélkül nem indulhat meg egy őszinte párbeszéd, ami a fejlődésünk egyik alapja. 

 Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina

A portrét Marosi Viktor, az előadásfotókat Erich Goldmann készítette

Átlépni a műfaji határokat

A Ziggurat Projectet három fiatal táncművész hozta lérte 2013-ban, azóta pedig számos külföldi meghívást és projektet tudhatnak a hátuk mögött. Ugyan esetükben – a számos vendégművész révén – egységes formanyelvről nem beszélhetünk, ám ha jegyet váltunk egy-egy projektjükre, akkor biztosak lehetünk benne, hogy olyan összművészeti, térérzékeny előadást fogunk látni, amely nem fél élesen reflektálni a világ történéseire. A terrorveszély kérdéskörét fókuszba helyező Anxiety kapcsán a társulat egyik alapítójával, Sarlós Flóra Eszterrel és Munkácsy Eszterrel beszélgettünk. Az előadás ebben a színházi évadban már csak külföldön, a starsbourgi European Youth Eventen lesz látható. 

Kezdjük talán a legelején: miért éppen Ziggurat Project? 

S.F.E.: Amikor elkezdtünk kísérletezni azzal, hogy színházon kívüli térben csináljunk valamiféle mozgásközpontú performanszt, akkor elsőként a Nemzeti Színház és a Müpa közötti Zikkurat adta a helyet az erősen improvizatív, nyári projektünknek, ami egyébként nagyjából össze is hozta a jelenlegi társaságot. Emellett nagyon érdekesnek és társulati munkánkra is megfeleltethetőnek találtuk, hogy ez az építmény különös, lépcsőzetesen felfelé törekvő formáján túl valójában egy szentély, tehát a formán túl a tartalom és a funkcionalitás ugyanolyan fontos 

Pontosan milyen céllal alakult meg a társulat? 

S.F.E.: Az egyik központi törekvés tényleg az volt, hogy színházi tereken kívül mozogjunk, mert az a tapasztaltuk, hogy színházba nagyon nehezen jön be a közönség. A másik fő csapásirány az összművészetiség pontosabban az interdiszciplinaritás, aminek A Maradék c. előadásunk volt az alapja. Ez a performansz táncosok, zenészek, vizuális művészek szoros együttműködésével állt össze, és az nagyon fontos, hogy nálunk egyik művészeti ág sem szolgálja ki a másikat, teljes összhangban léteznek egymás mellett. 

Azt mennyire érzitek kötelességeteknek, hogy a performanszaitokkal társadalmi problémákra fókuszáljatok? Mi alapján jelölitek ki a témákat? 

M. E.: Az Anxiety esetében én kerestem meg a társulatot. Valójában engem elsősorban zenei szempontból vonzott az egész, mert úgy éreztem, hogy valami többet is ki tudnék hozni magamból, mint egy zenekar énekeseként. Így amikor megvásároltam a loopert azonnal megkerestem Flórát, és felvetettem, hogy csinálhatnánk együtt egy összművészeti projektet. Először egy duóra gondoltam, aztán elkezdtünk beszélgetni, és egyik ötlet hozta a másikat. Bekerültem ebbe a társaságba, és mindenki nagyon inspirálóan hatott rám, így engem is egyre jobban elkezdtek érdekelni a társadalmi témák. 

S.F.E.: Itt valójában az történt, hogy én két évig Párizsban tanultam, ahol nagyon a levegőben volt a terrorkérdés, és különösen érdekes volt összehasonlítani az ottani állapotokat a magyarországi helyzettel. Mi abszolút nem szerettünk volna a migránsüggyel foglalkozni, a terrorizmusra akartuk kihegyezni a performanszt, pontosabban arra, hogy ez mennyire reális vagy nem reális probléma itthon. Ugyanakkor a "7 Paths 1 Way" Erasmus+ program keretében három hetet Franciaországban tölthettünk, táncórákat tartottunk egy menekültcsoportnak, workshopokon vettünk részt, és dolgoztunk is velük egy előadáson, aminek szintén Eszti szerezte a zenéjét. Nem lehetett hát kikerülni ezt a témát, hiszen mindannyiunk számára nagyon meghatározó volt ez a személyes tapasztalás, amire valójában egyáltalán nem voltunk felkészülve lelkileg. 

Eszti, te hogy érzed, mi többet tudtál kihozni magadból a performanszok során? 

M.E.: Egyrészt zeneileg tudok fejlődni, hiszen itt egyetlen hang sincs csupán önmagáért, figyelnem kell a táncosokra, a dramaturgi instrukciókra, a fényekre, hiszen ez mind együtt adja ki az összképet. És persze itt konkrét célunk is van, úgyhogy ez jóval komplexebb és izgalmasabb feladatot jelent nekem, mint a korábbi munkáim. 

Mondtátok, hogy az Anxiety-vel arra a kérdésre kerestétek a választ, hogy van-e realitása itthon a terrortól való rettegésnek. Mire jutottatok? 

S.F.E.: Különböző válaszokat találtunk a kérdésre. Nem mindenben értünk egyet, de a végén abban állapodtunk meg, hogy talán jobb és igazabb is így, mintha egyetlen dolgot állítanánk. Teljesen máshonnan is jöttünk, amikor elkezdtük feldolgozni ezt a témát, nekem Párizshoz képest például megmosolyogtató volt az itthoni félelem, miközben a média olyan dolgokat hív elő, ami gerjeszti a rettegést. Az is nagyon nagy kérdés itt, hogy átkelő ország vagyunk-e, hogy mennyire azonosítjuk a menekülteket a terroristákkal, hogy miként is lehet szűrni a határon, és még sorolhatnánk. Ezekben a kérdésekben abszolút megoszlanak a vélemények. De nem is baj, mert valósabb az, ha nincs egy mindenek felett álló közös nevező. 

És mik a visszajelzések? Mennyire fogékony erre a performatív nyelvre a közönség? 

M. E.: Általában sokkolóan hat a nézőkre, de nagyon el is gondolkodtatja őket. Különösen izgalmas például az, hogy az emberek hányféleképpen tudják értelmezni a látottakat. Szinte mindenkinek más jön le egy-egy jelenetből, de az biztos, hogy mindenki mélyre megy. 

S.F.E.: Ki kell emelnem, hogy ebben az előadásban rengeteg önkritika van a részünkről is, ugyanis ma a terrorizmustól való félelmet általában az alapkultúrával azonosítjuk. De mit tudunk az alapkultúráról? Beugrik a hastánc, az orientális tánc, megpróbálunk belehelyezkedni abba, hogy milyen az, amikor egy szétlőtt szellemvárosban minden rezdülést figyelnünk kell, igyekszünk felvenni valamiféle katonai viselkedésformát is, tehát olyan érzetekhez és képekhez nyúlunk, amit a való életben nem ismerünk. Ennek ellenére persze gondolunk róla valamit, ami nyilvánvalóan nem azonos az igazsággal, és ezt hihetetlenül fontos tudatosítani. 

Hogy kell elképzelni a felkészülést, a próbafolyamatot? Műhelymunka ez? 

S.F.E.: Az Anxietyn Esztivel ketten kezdünk el dolgozni, aztán bekerültek a táncosok, a koreográfiát én irányítottam, a zenét pedig Eszti. Amikor már nagyjából kezdett összeállni a projekt, akkor megkértük Czakó Mátét, aki fizikai rendező szakot végzett, hogy működjön közre dramaturgként. Nagyon sokat jelentett az ő segítsége, hiszen én is táncoltam, így egyikünk sem tudta kívülről szemlélni az egészet. 

Önmagatokról tanultok valamit egy-egy performansz létrehozása közben? 

M.E: Az Anxietyben főként magamnak bizonyítottam, hogy képes vagyok olyan dolgokra is, amilyenekre korábban még csak gondolni sem mertem. Amikor elkezdtem használni a loopert, akkor döbbentem rá, hogy mennyire nehéz is ezt jól működtetni, úgyhogy rengeteget kellett tanulnom, bele is telt egy évbe, mire elkészült a projekt. De az biztos, hogy megérte minden ráfordított perc. 

Általában milyen állapotban vagytok az előadás után? 

M.E.: Őszintén szólva az Anxiety után én mindig nagyon kimerült vagyok, mert tényleg egy olyan projektről van szó, amire előtte napokat kell készülni. Nem vagyok hozzá szokva ehhez, ahogyan a hosszas technikai beállásokra sem, de mindig nagyon inspirált leszek, amikor a Ziggurattal dolgozom. 

A mostani trafós performanszotok, a Légszükséglet is hasonló kihívások elé állít titeket, mint az Anxiety? Ez is egy hosszabb próbafolyamatot követelt meg magának? 

S.F.E.: A Légszükséglet megalapozása egy három hónapos alkotói-kutatói munka volt a Visegrádi Alap előadóművészeti rezidenciáján Kassán, de még csak most kezdtünk el intenzívebben próbálni rá. A projekt az Imre Zoltán Program keretében valósul meg, de alapvetően ez egy másik csapat, nem csak zigguratosokkal dolgozunk együtt. Én sem táncosként, hanem koreográfusként működöm, ráadásul ez egy nemzetközi projekt, két szlovák táncos és két cseh médiaművész is csatlakozott hozzánk. 

És mi a Légszükséglet központi kérdése? 

S.F.E.: Ez az előadás nem lesz olyan frontális, mint Anxiety, megvariáljuk a Trafó terét, és arra koncentrálunk, hogy szenzoriális tapasztalássá váljon. A médiaművészek fénnyel, illetve interaktív technológiával dolgoznak, és arra törekszünk együtt, hogy a merülés témájából kiindulva egy érzékeket aktivizáló élményt tudjunk nyújtani a színek, a hő, az érintés és a hangok segítségével. 

Van olyan erős performansz-élményetek, amihez tudtok nyúlni egy-egy projekt létrehozásánál? 

S.F.E.: Én alapvetően rengeteg előadást nézek, de nem tudnék olyan irányt mondani, amit kimondottan követnénk. Az biztos, hogy nagyon érdekel a mozgásnak az a rétege, amelyet koreográfia installációnak hívunk, és aminek szerves részé válnak a digitális technika eszközei. Az Anxietyben ez most kevésbé volt kihangsúlyozva, de aktívan foglalkozom ezzel a témával, ebben kutattam az egyetemen is. Magyarországon ennek még egyáltalán nincs divatja, de mi igyekszünk errefelé is nyitni. Vannak olyan koreográfusok is, akik inspirálóan hatnak rám, ilyen például Wayne McGregor, aki ugyan kortárs balett alapú, rendkívül technikás mozgásvilágot képvisel, de folyamatosan együttműködik kutatókkal, mérnökökkel, azaz teljesen más területekről érkező emberekkel, ezért minden munkája nagyon izgalmas. Alapvetően azt tudnám mondani, hogy nincs kimondott példaképem, mert eléggé szerteágazó az érdeklődési köröm, viszont az biztos, hogy olyan művészeket szeretek követni, akik átlépnek műfaji határokat - és erre törekszünk mi magunk is. 

Fotó: Kővágó Nagy Imre

Hernádi Judit: Minden úgy van jól, ahogy van

A Psota Irén emlékére alapított díj idei kitüntetettjének színpadi sokszínűségéhez eddig sem fért kétség. Hernádi Juditnak mégis sikerült meglepnie mind a szakmát, mind a közönséget Emmi, a hatvanas takarítónő szerepével az Átrium A félelem megeszi a lelket című előadásában. 

Eddigi pályádon nem halmoztak el díjakkal. A Psota Irén-díj értékét nyilván növeli, hogy szakmai elismerés. 

A színésznek tudomásul kell vennie, hogy ha szabadúszó, akkor nincs, aki lobbizzon mellette. Az állami díjaknál vagy az van, hogy valaki nyomást gyakorol, és állandóan mondogatja, most már igazán kijár neki a díj, vagy olyan helyzet áll elő, mint a Saul fia alkotói esetében, hogy Oscart nyert a film. Annak idején úgy lettem érdemes művész, hogy Schwajda György lobbizott értem. A Psota-díjra minden színház jelölhetett színésznőt, engem az Átrium javasolt A félelem megeszi a lelket című előadásért. 

Nem nehéz kapcsolódási pontokat találni Psota Irén és közted modernségben, dívaságban, humorban, szókimondásban. 

Érdekes módon, amikor a színész pályára kerültem, számomra hízelgően mondogatták nekem, hogy egy Psota-féle út állhat előttem, beleértve a Yerma típusú drámai szerepeket is. Psotával egyszer vagy kétszer dolgoztunk együtt. Emlékszem, hogy egy televíziós műsorban még táncoltunk is Udvaros Dorottyával hármasban. Természetesen láttam őt színházban. Egyszer éreztem magamban annyi önbizalmat, hogy hátramenjek és gratuláljak neki. 

Pályakezdőként bátorított, hogy hasonló karakternek tartanak? 

Már akkor is tudtam, hogy a saját utamat szeretném bejárni. Roppant nagyképűen hangzik, de mindenkinek azt kívánom, hogy járja a maga útját. Senkit nem lehet másolni, csak figyelni, tanulni sok mindenkitől. 

Utólag nem bánod, hogy Brecht, Lorca – a drámai szerepek kimaradtak? 

Igazán nincsenek ilyen vágyaim, régen sem voltak. 

Emlékezetes alakításod volt a Játékszínben Schwajda Himnuszának Asszonya. Egyszerűségben, letisztultságban hasonló A félelem megeszi a lelket takarítónője. Nehéz volt eljutni ebben a szerepben a hétköznapiságig? 

Olyan szerepet nem tudok játszani, amiben nem találok valami azonosságot. Emmi hozzám hasonlóan nem fogadja el a készen kapott értékeléseket, a sztereotípiákat. A szíve vezérli, nyitott a világra. Nem gondolja azt, hogy nem mehet be egy olyan kocsmába, ahonnan arab zene szól. Érdekli az idegenség, kíváncsi rá, és maga dönti el, hogy elfogadja-e, vagy sem. Aztán persze nagyon szeretne megfelelni annak a világnak, amiben él. Amikor összejön Alival, az arab bevándorlóval, kicsit őrlődik a kapcsolat és a környezete között. 

Fassbindernél kevésbé szerethető figura, mint a ti előadásotokban, ezáltal nagyobb az ellentét a mostani közeg rendszerszintű idegengyűlölete és az asszony befogadó szeretete között… 

Kicsit másról is szól ez a történet a mai Magyarországon, mint a hetvenes évek befogadás felé nyitó német társadalmában. Emmi megpróbál belesimulni a társadalomba, amelyik látszólag kezet nyújt felé. De aztán ő is vét a fiú ellen, akit szeret. 

Milyen hatással volt rád a közös munka Alföldivel, a színpadi találkozás Bányai Kelemen Barnával? 

Barna olyan partner, akinek jó a szemébe nézni. Nem csak kiváló színész, de ráadásul nagyon jó ember is. Örültem, hogy Alföldi mert rám gondolni. A közönség nem ilyen típusú szerepeket vár tőlem. Attól is féltem, hogy kiröhögnek. Hiába vagyok elég idős ahhoz, hogy már sok mindent átélhettem, szoktam szorongani, hogy meg tudok-e felelni valaminek jól. A rákos nőkről szóló darabnál, a Happy Endingnél is hasonló félelmem volt a mondanivaló, a szerep súlya, a nem átlagos helyzet miatt. A nézőkben kezdetben nagy volt az ellenállás, hogy rákos emberek vicceseket mondanak, életről-halálról beszélnek. A félelem megeszi a lelketnél nagyon rövid volt a próbaidő. Robi ezt szereti, passzol az intenzív munkastílusához. Az első tíz napban adtam magamnak esélyt, de titokban megfogadtam, ha nem megy, szólok, mindenki jobban jár, ha valaki beugrik helyettem. Nekem mindig kell egy egérút, talán ezért sem szerződtem le sehová. 

Vajon ez a félelem kisebbrendűségi érzésből fakad? 

Hogyne. Tisztában vagyok vele, hogy felesleges, mégis előfordul. És ahogy mennek előre az évek, ez az érzés nem csökken, sőt. Most már attól is tartok, ha valamit nem tudok megjegyezni, hogy nem csak úgy elfelejtem, hanem agyi képesség hiányából fakad. 

Eltávolodsz a komika és a díva szerepkörtől? 

Elképzelhető. Máskor is elindultam ilyen úton. Manapság nem szerepelek a televízióban, és mint tudjuk, a tévé agyonnyomja a művészetet. De azt is szerettem és tudtam jól csinálni. Mindennek megvan a maga haszna meg az átka. Azt gondolom, hogy minden úgy van jól, ahogy van. 

Szentgyörgyi Rita

Fotókat készítette: Mészáros Csaba

A félelem megeszi a lelket előadás következő időpontjai:

Április 21., 23., 24.

Én mindig őszinte vagyok

"Általános megfigyelésem, hogy az emberek sokszor úgy gondolják, konfliktust megelőző és ezzel együtt megoldás is az, ha nem mondanak ki olyan dolgokat, amiket kellene." - A GlobART Társulat művészeit bemutató interjúsorozatunkat Molnár Viktorral folytatjuk.

Mikor kezdtél a zenéléssel foglalkozni és minek a hatására? 

Fénykép is készült róla, mikor 2-3 évesen pizsamában, még tejfelszőke hajjal édesapám elektromos orgonáján klimpírozom. Valószínűleg az a játék akkor inkább a sokak által kortárszenének nevezett hangzáshoz állt közel. Édesapám tanított először játszani, Ő maga egyébként harmonikán tanult, máig hobbiszinten zenél. Emlékszem, mikor egy megmutatás után egyetlen ujjamat használva visszapötyögtem a dallamokat... Iskolai keretek között 8 évesen kezdtem a hatvani Kocsis Albert Zeneiskolában zongorázni. A zeneszerzéssel a konziban találkoztam először.

Van példaképed, mestered zeneszerzés tekintetében?

Nagyon sok szerzőt szeretek és tisztelek. Közülük vannak olyan komponisták, akik gondolkodásával jobban tudok azonosulni másokénál, ők mind a mestereim. Tanulni mindenkitől lehet, magam is igyekszem a lehető legjobb mesterré válni. Több nagy zeneszerzőről tudunk, akiket múzsájuk (is) inspirált, ebből a szempontból (már) közéjük tartozom.

Hogy került a képbe a színház?

Szülőfalumban, Nagykökényesen általános iskolás koromban az Iskola (ahol öten jártunk egy évfolyamba) állandó programja volt, hogy karácsonykor és farsangkor a Művelődési Házban egy órás műsort rendezett a szülőknek. Az eseményekre rendszerint jelenetekkel készültünk, olyan kis darabokkal, amikben színészkedtünk és zenéltünk. Évekkel később, 2016 nyarán kerültem kapcsolatba ismét színházzal a Partitúra kurzus keretein belül.

Változott-e a világhoz, az emberekhez való hozzáállásod, amióta színházzal foglalkozol? Azaz: a színház mennyire van hatással a hétköznapi életedre?

Az ember amúgy is változik, főleg még huszonéves korában – szerintem. Van egy elképzelésem, az emberekkel pedig barátságos vagyok és bizalommal állok hozzájuk. Hogy ebben milyen szerepet játszik a színház, nem tudom. Nem gondolom, hogy túl sokat számít. Az biztos, hogy más nézőpontból van lehetőségem szemlélni a művészetet, alkotói szempontból nagyon hasznosnak találom, és persze nagyon szeretek is színházi környezetben mozogni. A jövőbeli tevékenységeimben is fontos szerepet kap.

Szabadidődben milyen gyakran jársz színházba? Nézőként milyen előadásokat kedvelsz, mi az, ami meg tud fogni?

Sajnos nem vagyok egy rutinos színházlátogató, ezen szeretnék változtatni. Nem ismerek sok darabot, viszont szeretem a részletesen kidolgozott és igényes előadásokat. Úgy gondolom, inkább legyen sok információ egy néző számára, még akkor is, ha esetleg nem tud mindent elsőre befogadni, minthogy lassú és unalmas produkciót lásson. Szeretem a kreativitást, a groteszket, a humort, az elgondolkodtatót, a váratlant és a szépet. Nem szeretem a giccset, a trágárt, a középszerűt és a belemagyarázást.

Sok alkotót mozgat meg a rendezés is. Te gondolkodtál már azon, hogy esetleg szívesen rendeznél? El tudnád magad képzelni ebben a pozícióban?

Szeretnék rendezni majd, igen. Úgy gondolom, hogy bizonyos szempontból olyan, mint a saját hangjegyeimet pakolgatni egymás után... Fontos a határozott elképzelés, a jó ízlés és a lehetőségek magunk előtt látása amellett, hogy az ember megérti a darabot – így a saját munkáimat is kívülről-belülről. Továbbá az a képesség is elengedhetetlen, hogy tudjunk nézőként tekinteni, hallgatni egy előadást úgy, mintha most látnánk és hallanánk először.

A GlobART-tal miként kerültél kapcsolatba?

A már említett Partitúra kurzuson ismertem meg a Társulat vezetőjét és rendezőjét, Somogyi Annát. Ő hívott a társulatba játszani és kért meg az akkor készülő MajdNemzenei részének kidolgozásában segédkezni.

Milyen elvárásaid voltak a társulattal kapcsolatban? Mitől érezted úgy, hogy neked éppen itt volna a helyed?

Nem volt közöm színházi társulathoz a GlobART előtt, így nem voltak elvárásaim. Kíváncsian és érdeklődve vártam a munkát, amely új volt számomra. Ez egy másik része a szakmámnak, szerettem volna megtanulni. A fiatal, korombeli társaság mindenképp vonzó volt. 

Zeneszerzőként mennyire kapsz szabad kezet a társulatnál?

Vannak lehetőségeim. Ez a munka más, mint amit nap mint nap csinálok. Itt vannak kötöttségek, amikhez muszáj alkalmazkodnom: ilyen a rendező zenei elképzelése, a jelenetek rugalmassága, valamint a szerepek /jelenet-zene/ hierarchiájának pontos megtalálása. Ez egyáltalán nem baj, néha jó, ha nem a saját magamnak megszabott keretek között kell dolgoznom.

A GlboART-nál mennyire véleményezitek őszintén egymást? Mondtok esetlegesen kritikákat is a másik munkájáról? Te magad hogyan fogadod a kritikát?

Én mindig őszinte vagyok, nem csak a társulatban. Szerintem ez a tisztelet egy alapvető feltétele. Általános megfigyelésem, hogy az emberek sokszor úgy gondolják, konfliktust megelőző és ezzel együtt megoldás is az, ha nem mondanak meg/ki olyan dolgokat, amiket kellene. Ez a probléma minden olyan helyen előfordul, ahol sok ember dolgozik együtt. Mikor úgy érzem szükség van rá kritikát is mondok és szívesen fogadok is. Hálás vagyok minden véleményért és megjegyzésért, aztán eldöntöm, hogy hasznomra tudom-e váltani vagy sem.

Hogyan zajlik nálatok egy-egy próbafolyamat? Van irányító, központi személy, vagy inkább műhelymunkaként kell elképzelni?

Az egyes művészeti ágaknál a műhelymunka a domináló. Persze időnként a próbafolyamatok alatt is bepillantunk a társak munkájába, egyrészt inspirációgyűjtés céljából, másrészt pedig egyeztetni a zenét-táncot-jeleneteket. Annának mindenre figyelnie kell és rábólintania. Rajta kívül vannak a társulatban olyan emberek, akik irányítják az egyes feladatok menetét.

Több művészeti ágban is otthonosan mozogsz – rangsorolod ezeket? Melyik az, amiben a leginkább ki tudod élni a művészet szabadságát?

Elsősorban zeneszerző vagyok, ebben érzem a leginkább otthon magam. Szoktam írni is, így a hangjegyek mellett a szöveg sem idegen. Még nem mélyedtem el úgy az irodalomban, mint a zenében, de célom. Szeretnék színdarabokat, pontosabban performanszokat is írni. Egyszer jó lenne egy tisztességes szintre fejleszteni a tánctudásom, idáig erre nem volt alkalmam. Gyermekkoromban sokat rajzoltam, ezek az alkotások megvannak valahol otthon a fiók mélyén. Mára már nem igazán érdekel a képzőművészet gyakorlása.

A GlobART-os szerepeid közül melyik jelentette a legnagyobb kihívást? Hogyan sikerült megküzdened a feladattal?

Talán a MajdNEM-es előadások. Már a zenék megírása, átdolgozása és összehangolása is komoly feladat volt, de egy előadás alatt is nagyon sok a teendő, minden percben figyelni és koncentrálni kell. Nagyon változatos és színes játékmódot igényel a darab, sokat játszunk benne - zenészek. Mindezt nagyon élvezem. Szerencsére kevésszer vallok kudarcot a feladatok megoldását illetően.

Mi volt a legfontosabb dolog számodra, amit eddig a közös munka során tanultál?

Tapasztalatot szereztem a színházi tevékenységekről, illetve fejlődni tudtam az irányítás és koordináció tekintetében.

A színészet szabadságot ad - interjú Kun Beátával

"A színészet megfoghatatlansága is a sokszínűségben rejlik számomra. Ezzel a szabadsággal érzem magam jól a színpadon." - A GlobART Társulat művészeit bemutató interjúsorozatunkat Kun Beátával folytatjuk.

Hogyan csöppentél a színház világába? 

Általános iskolában, a rajz- és dráma tanárom mondta, hogy menjek délutáni különórára, és akkor tetszett meg, amikor mikulásműsort csináltunk a suliban. Jártam szavalóversenyekre is, egyszerűen megszerettem. Aztán egyre jobban vonzott, és már tudatosan választottam drámatagozatos középiskolát. 

Mit találtál meg a színházban, amit másban, máshol nem?

Ezt nem tudom pontosan megmagyarázni, hiszen még rengeteg mindent nem próbáltam ki, lehet, hogy máshol is megtalálnám, amit a színház ad. Viszont nem áll szándékomban keresgélni. Itt van valami megfoghatatlan, ami tetszik.

Hogyan fogadták a szeretteid ezt az érdeklődésedet? Támogattak vagy akadályokat kellett leküzdened?

Nem volt felhőtlen a fogadtatás. Eleinte persze örült a családom, hogy van valami, ami nem enged elsikkadni a "rossz barátok" társaságában, így mivel igazán érdekelt a színház és eredményes is voltam,  támogattak. Amikor már az iskolapadból kikerülve látszott, hogy ez nem csak egyfajta szórakozás, akkor azért már voltak ellenvetések. Viszont most úgy látom, hogy elfogadták és bíznak bennem annyira, hogy tudják, nem döntök elvakultan semmiben. 

Hol kezdted a színészetet?

A Dr. Hetényi Géza Humán Szki-ban (ma már Nemes Nagy Ágnes Művészti Szki.) kezdtem tanulmányaimat, mellette jártam Földessy Margithoz is. Aztán a Thália Tanoda első okj-s osztályában kaptam meg a színész II. papíromat. Nagyon sok szakmabelivel dolgozhattam, láthattam őket játszani és csenhettem a bőröndjükből - így számos mesterem van. Szeretem, hogy mindig más és más szemszögből láthatom a színházat azáltal, hogy sok rendezőtől, színésztől sajátíthatok el dolgokat.

Hol dolgoztál, mikben dolgoztál eddig? Melyik eddigi előadásodat tartod a legfontosabbnak?

Nem tudom rangsorolni az előadásokat, hiszen mindegyik tudott fontos lenni számomra, és persze mindegyik lehetett éppen aktuálisan a legrosszabb is - attól függően, hogy éppen hol tartottam a próbafolyamatban. 

Hogy kerültél a GlobART-hoz? Milyennek érzed az ottani munkát?

Somogyi Annával egy csoportba jártam Földessy Margithoz. Ott ismerkedtünk meg. Aztán hosszas kihagyás után, egyszer csak felhívott, hogy szeretne egy társulatot alapítani és nincs-e kedvem benne lenni? Én benne voltam és azóta itt vagyok. A GlobART-tal is úgy vagyok egyébként, hogy mindegyik darabot szeretem, de mindben van valami, amit nem szívlelek. Épp ezért jó bármelyiket játszani. Amelyik rész fontos a kis lelkemnek, azt azért, amelyik pedig nem tetszik, azt meg azért.

Milyen céljaid vannak a színészi pályával?

Számomra a színészetnek mindig is lesz egy megfoghatatlan varázsa. Jó dolog elgondolkodni rajta, hogy melyik ember miért cselekszik úgy, ahogy cselekszik. Szabadságot ad. Kipróbálhatom magam mindenféle reakcióban. A való életben lehet, hogy nem mernék meglépni egy bizonyos dolgot, de általában ilyenkor talál meg egy olyan szerep, ami lehetővé teszi, hogy megtegyem. Aztán lehet, hogy megtetszik és a való életben is alkalmazom.

Érdekelnek más területei is a színháznak?

Igazából minden érdekel, aminek köze van a színházhoz. Természetesen meghagyom a dolgokat azoknak, akik értenek hozzá. Nem fogok neki állni egyedül beállítani a lámpákat és tekergetni a pultban a sok, számomra egyforma tolókát. Viszont nagyon szívesen vagyok fent és nézem, hogy mi, hogyan működik. Vagy éppen szívesen nézem a rendezéseket, ötleteket. Azt, hogy milyen egy jelmez skicce, mitől is lesz kényelmes, de látványos. Melyik anyag, melyik szabás mihez a legideálisabb vagy épp melyik boltban lehet a legolcsóbban jó kelléket kifogni.  No, meg nagyon szeretem a kedves játszótársaimat szekálni a kellékükkel, hogy mindenkinek megvan-e minden és be van-e készítve. Szóval nem próbálkoztam még más területtel, de ki tudja, mikor jön egy újabb villámcsapás és mibe fogok még belekóstolni.

Milyen céljaid vannak a pályával?

A célom, hogy addig csináljam, amíg szeretem, és amíg az a megfoghatatlan varázs ott lebeg egy-egy bemutató után - és persze ameddig örömöt lelek az éjjeli szövegtanulásban. 

Van más művészeti ág, miben otthonosan mozogsz?

Sok mindenben igyekszem kifejezni magam, hangulat, kedv és emberfüggő, hogy épp mi az az egyéb művészeti ág, amiben ki tudom még élni magam. Volt olyan szakításom, amikor írni kezdtem. Volt olyan szerelmi fellángolásom, amikor rajzoltam, festettem. A fotózást is nagyon szeretem, akárcsak a filmezést. Van amikor inkább azt látom egy szituációban, hogy azt képileg miként lehetne visszaadni. Mikor mi. Persze ezekről a művészeti ágakról nincs igazán elmélyült tudásom, csupán érdeklődöm.  A színészet megfoghatatlansága is a sokszínűségben rejlik számomra. Ezzel a szabadsággal érzem magam jól a színpadon. "Hiszen kettőnek lenni, az a szabadság.", ahogy Örkény is mondta. Esetemben akár többször kettőnek is. 

Az interjút készítette: Kalmár Balázs

Kurta Niké: Minden vélemény fontos és számít

Nemcsak a Lepkegyűjtő Produkció által, Horgas Ádám rendezésében bemutatott Pillanatfelvétel című darabban teljesít remekül a szerepre beugrósként érkező Kurta Niké, hanem egy ideje egyre mélyebbre ásta magát a színházi nevelés területén is. Az egyetemista évekről, a résztvevői nevelési előadás lényegéről, valamint a Horgassal való közös munkáról beszélgettünk a Jurányi Kávézó teraszán.

Talán érdemes a legnyilvánvalóbb kérdéssel indítanom: hogyan keveredtél a színészi pályára? Mi vonzott benne?

Hamar rájöttem gyerekkoromban arra, hogy ha hülyét csinálok magamból, azzal szórakoztatom a körülöttem levőket. Emberként és színészként egyaránt nagyon jól érzem magam az állandó szerepkeresésben, a szerepkeresés lehetőségében. Ezenkívül sokkal magabiztosabbnak érzem magam, több önbizalmam van, ha játszhatok. Ha játékban lehetek. És ez most nemcsak a színházra, hanem minden másfajta játékra is vonatkozik, például a teniszezésre. Ha tudom, milyen az a szerep, amiben alakítanom kell, sokkal szabadabb, sőt, felszabadultabb vagyok.

Első egyetemi évedet a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karán, vagyis a kaposvári színművészetin töltötted, ahonnan aztán feljöttél Budapestre, és felvételt nyertél az SZFE-re, méghozzá Zsótér Sándor és Zsámbéki Gábor osztályába. Miért váltottál? Nem voltál elégedett a kaposvári képzéssel?

De, nagyon szerettem. Mindenki azt mondta, hogy Zsótér és Zsámbéki a magyar színháztörténet alfája és omegája. Érdekelt nagyon, hogy ők milyenek is lehetnek valójában, no meg vonzott a kihívás is. Arra gondoltam: miért ne próbálnám meg?! Ám be kell vallanom, hogy akkor nem gondoltam végig ezt a lépést. Nem gondoltam végig azt, hogy ha felvesznek Budapesten, akkor Kaposvárt ott kell hagynom – bármennyire furcsán is hangzik. Egyik esemény követte a másikat, és egyszer csak már az SZFE hallgatója voltam.

Fotó: Hirling István

A budapesti felvételin számítottak a korábbi évben szerzett tapasztalataid?

Persze. Ugyanakkor nem éreztem óriási tétjét… Szerettem Kaposvárra járni, ha nem sikerült volna bekerülnöm, tudtam, van hova visszatérnem.

Milyen volt a ˝híres Zsótér” osztályába járni?

Érdekes kérdés… Ő egy életre való csomagot ad. Óriási tudása van, nemcsak lexikális értelemben. Széleskörűen látja és értelmezi a világot maga körül, és nagyon pontosan tud az emberekhez szólni. Minden mondatának súlya van. Éppen ezért egy-kettőt mind a mai napig magamban hordozok. Az egyiken például pont a napokban gondolkoztam el, pedig körülbelül négy évvel ezelőtt hangzott el. Én általában nagyon sokat mosolygok, ezért ő akkor mindig azt mondta, nekem bohócfejem van. Aztán nemrég jöttem rá, hogy én, ha az életben kínos szituációba keveredem vagy valamilyen szomorúság ér, akkor is nevetek vagy mosolygok. Lehet, hogy igaza volt? Akkoriban nem gondoltam így. Sajnos, amióta kikerültem az egyetemről, nem volt alkalmam vele együtt dolgozni, de remélem, ez a jövőben változni fog.

Sokféle műfajban megmutatkoztál, amióta végeztél a Színműn: játszottál filmben (pl. Terápia sorozat, 2012; Kút, 2016) és színházi nevelési előadásban (A megtorlás napja, 2017, rend.: Varsányi Péter) egyaránt. Ezek műfajok illetve szerepek ,,megtaláltak” téged vagy azért te is kerested ezeket?

A színházi munkáim megtaláltak. Szerintem az embert olyan dolgok találják meg, amelyekre készen áll. Nem arról van szó, hogy ezeknek a szerepeknek sorsszerűen elém kellett jönniük, de hál´Istennek mindig szerencsés feladatokat kaptam. A színházi nevelés esetében nagyobb részem van, azt már én fedeztem fel magamnak. Nagyon fontos részévé vált az életemnek, és szeretném, ha a jövőben még inkább az lenne. Augusztus végén be is adtunk egy, a kolléganőmmel közösen írt drámát a Kerekasztal Nevelési Központ pályázatára. Valamiért most arrafelé sodródom, hogy ennek a pályának a kevésbé kiszolgáltatott szeletét is feltérképezzem. Ennél a műfajnál nem arra kell koncentrálnom, hogy ki gondolkodik bennem, hanem arra, hogy én hogyan vagyok képes gondolkodni magamban és másokban. 

Mi a különbség egy ún. ˝nagyszínpadi” és egy színházi nevelési előadás között?

Nem önmagáért szól az előadás, hanem fontos a résztvevők jelenléte és aktivitása. Engem az érdekel, hogyan tud a néző szereplővé válni anélkül, hogy kifejezetten ˝játszania” kelljen. Közösen tudunk beszélgetni fontos, valós kérdésekről, amelyek tényleg érdekelnek minket, embereket. Ez kézzelfoghatóbb, mint a nagyszínpadi előadások esetében, ahol tulajdonképpen annyi a ˝tét”, hogy nevetett a közönség vagy nem, tapsoltak vagy nem, milyen kritikát írtak a darabról. Sokkal jobban érdekel, hogy az, amit csináltam, megmozgatta-e az embereket. Megmozgatás nálam már az is, ha a nézőknek egy apró kérdésről alkotott véleményük egy picit változik az előadás végére.

Tehát te a művészeteddel adni szeretnél?

Szerintem mindenki adni akar a művészetével a közönség számára. Sokszor tapasztaltam eddigi életem folyamán azt, hogy az emberek képtelenek kommunikálni egymással. Nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy bárki kikéri a véleményüket. Illetve a saját véleményüket sem tudják megfogalmazni, nehezen tudnak és mernek együtt gondolkodni. Ez nemcsak a gimnazisták, hanem a legtöbb felnőtt esetében is probléma. Pedig a saját vélemény kialakításának gesztusa iszonyatosan fontos, amit gyakorolni kell. Sokszor elég csak annyi, hogy végighallgatjuk a másik mondatát. Noha igaz, elég gyakran már ennél a pontnál akadályba ütközünk. Ez az egész műfaj erről szól: minden vélemény fontos és számít, és ezekből próbálunk valami közöset alkotni.

Fotó: Polgár András

Kicsit térjünk rá a Pillanatfelvétel című darabra, amelyet két éve láthatott először a magyar közönség az Átrium Színpadán, és amely darabhoz te később csatlakoztál mint beugró színésznő.

Erre a szerepre korábban volt már egy casting, amelyen tetszettem a csapatnak. Miután a szerepre felkért színésznő (Földes Eszter- a szerk.) már nem játszotta az adott szerepet, én jutottam elsőre eszükbe. Én pedig igent mondtam.

Érdekesnek találtad a szerepedet?

Igen, mivel régebben sohasem alakítottam ennyire naiv karaktert. Felszabadító érzés ezt a szerepet játszani, mert ez a lány nyíltan vállalja a tévedéseit, botlásait, míg mi a való életben inkább megpróbáljuk elrejteni ezeket, vagy kényszeredetten felülkerekedünk rajtuk. Pedig valójában mindannyian kerültünk már olyan szituációba, amikor hülyén éreztük magunkat, és előjöttek a komplexusaink az „okosabb˝, az ˝ügyesebb” többiekkel kapcsolatban. Az én szerepem egy kifejezetten egyenes karakter. Ilyeneket azért szeretek játszani, mert ˝egyenesen” fogalmazni nehezebb, mint körmönfontan.

Dolgoztál már korábban Horgas Ádámmal?

Nem, de jó tapasztalataim lettek vele kapcsolatban. Nagyon inspiráló és energikus rendező, aki a próbák folyamán óriási lendületet és bátorságot adott a színészeknek. Minden mondatnál, minden pillanatnál segített a színésznek megtalálni, hogy abban az adott szituációban mi a fontos, mit kell megfogalmazni. Izgalmas volt látni, mennyire törődik az előadás apró részleteivel is. Beugrósként ez a rendezői hozzáállás kifejezetten sokat segített, kapaszkodó volt a számomra.

A későbbiekben a színházi nevelésben jártas, ilyen típusú előadásokban, foglalkozásokban fellépő vagy a klasszikus értelemben vett színésznőként találkozhat veled többször a közönség?

Arányokról még nem tudok beszélni a jövőt illetően. Jelenleg a Káva Stúdióban drámapedagógiát tanulok, ennek a képzésnek idén lesz vége. Az biztos, hogy ez a fontos szegmens, a színházi nevelés semmiképpen sem fog eltűnni az életemből.

Az interjút készítette: Németh Fruzsina Lilla

Próbálok mindenbe belekóstolni

"Szerencsére mindenkivel megtaláltam a közös hangot, és az összes eddigi partneremmel simulékonyan ment a munka, ezért én rögtön a csapat részének éreztem magam, sőt már a casting tréning fordulójában megtapasztaltam a többiek odaadását." - A GlobART Társulat művészeit bemutató interjúsorozatunkat Szarvas Balázzsal folytatjuk.

Befolyásolt vagy inspirált téged valaki arra, hogy művészeti pályán indulj el?

Siófokon ért a legtöbb befolyásolás és inspiráció. Egyrészt középiskolásként rengeteg fellépésen vettem részt különböző színdarabokban, versenyeken, ünnepségeken. Másrészt 5 évig társastáncoltam, valamint nyaranta karaoke bulikba próbálgattam a hangomat nagyobb tömeg előtt. Ez a hivatalos megfogalmazás... De igazából ki akartam tűnni a tömegből, és rájöttem, hogy ehhez értek. Felszabadított és átalakított. Nem voltam többé átlagos és ezt imádtam. Ez inspirál még most is.

Mennyire tudatosan építed a színházi karriered? Mindig vannak kitűzött céljaid vagy mész az árral?

Egyelőre csak megyek, ahova lehet. Pályakezdőként próbálok mindenbe belekóstolni. Nagy vágyaim még nincsenek, inkább megpróbálom kiismerni a szakma minden oldalát.

Vannak benned félelmek a pályáddal kapcsolatban?

A kiszakadástól félek. Hogy kilök a szakma. Vagy ha egyszer feladom a pályát magamtól. De ezt mind én formálom, és én küzdök érte.

Milyen színházi világ, irányzat áll hozzád közel, esetleg melyik áll kimondottan távol?

Igazából mindent szeretek nézni és csinálni, ami színház. Amit kifejezetten kedvelek az minden, ami elvont – értsd ezt drámára, komédiára, alternatív produkcióra, musicalre, mozgás-színházra. Ami nem hétköznapi vagy megszokott, így marad néhány megválaszolandó kérdés a függöny utánra is, amit a néző maga fejthet meg.

Hogy élted meg azt, hogy a GlobART-hoz kerültél?

Eleinte nehéz volt... A művészek nevét megjegyezni. De minden más elvárás szinte az első hónapban teljesült. Szerencsére mindenkivel megtaláltam a közös hangot, és az összes eddigi partneremmel simulékonyan ment a munka, ezért én rögtön a csapat részének éreztem magam, sőt már a casting tréning fordulójában megtapasztaltam a többiek odaadását. Egyáltalán nem volt nehéz így a munka.

Agyalós színész vagy inkább improvizálsz a próbafolyamatok során?

Is-is szerintem. Eleinte mindenki agyal a szerepén, de aztán az első próbákon, amikor meghallom, vagy látom, hogy mit nem csinálok úgy, ahogy azt a szerep megkívánja, na, akkor már inkább improvizatív a helyzet. De pont ebből áll össze egy jelenet alapja.

Van olyan GlobART-os előadás, ami különösen kedves a számodra? Melyik?

Érdekes, de egy már nem futó darabunk a kedvencem, a Bohócok. Ott elég jól megfogtam a karaktert és a stílust is. Persze még lehetett volna rajta dolgozni, a folyamatos munka is inspirálóan hat rám.

Melyik karakterekkel kellett eddig a leginkább megküzdened? Hogyan sikerült végül magadra találnod benne?

Igazából mai napig erős koncentrációt igényel Csongor karaktere. De ez csupán a saját dramaturgiai elképzelésem végeredménye. A sikert a mostani kapcsolatom hozta meg, volt miből táplálkoznom.

Milyen az, amikor egy előadásban több szerepet is játszol? Nehézség vagy inkább kaland?

Ha tényleg jól megtudod csinálni, akkor nagyon jó érzés. Az Ajtókban játszom négy szerepet, karakterenként két-két monológgal, dialóggal. Fejben kell nagyon ott lenni, de igazából nekem időm sincs izgulni vagy agyalni, mert ötpercenként váltok a takarásban.

Mennyire vagy elégedett azzal, ahol most tartasz?

Én soha nem vagyok megelégedve szinte semmivel. De ez a jó, mert ez visz előre. Most pont egy másik irányba kanyarodott az életem, ugyan tudok foglalkozni a színészettel is, de most inkább a munkám a fontosabb. Ez teszi nehézkessé az egészet.

Milyen feladatok várnak rád a közeljövőben?

Főleg az évadom eleje van lekötve a gyerekszínház által. Sok forgatás vár rám, amit nagyon szeretek. A családommal is szeretnék sok időt tölteni. És ahogy azt már Szécsi Pál is megénekelte: De a többit, nem tudom.